Malik Tóth István interjúja Szvámí Véda Bháratíval
A Jóga – India világa című folyóirat második számában a Himaláját és a Himalájai Tradíciót szeretnénk bemutatni.
Szvámí Véda Bháratí: Olvasta az Élet a Himalája mestereivel című könyvet?
Igen, olvastam.
Az rengeteg témába vágó kérdést megválaszol.
Az Önök tradícióját Himalájai Tradíciónak nevezik. Mit gondol, milyen fontossággal bír a Himalája – a földrajzi hely – az Önök hagyományában és általánosságban?
A meditációs tanítások eredetét India minden meditatív hagyománya olyan jógiknak tulajdonítja, akik réges-régen a Himaláját választották otthonuknak. Az egész hegység az övék volt, a barlangokban meg az erdőkben éltek, s a civilizációtól távol tanítottak és képeztek embereket. Nem tudjuk, hány ezer éve megy ez már így, mert az indiaiak nem úgy írják a történelmet, mint a nyugatiak. A történelem szemlélésének természetesen több módja van.
Az én mesterem például elmesélte, hogy a mestere barlangjában található egy lista – hétszáz évre visszamenőleg – olyan jógikról, akik ott éltek, és továbbadták a tudást, amely egy másik területről származott, ahol a korábbi barlangok voltak. Ezekre a dolgokra azonban nem aggathatunk történelmi évszámokat. Ez csak egy szóbeli hagyomány, és a szóbeli hagyományok időnként hitelesebbek azoknál, melyeket a tudomány bizonyítani képes.
A hatha jóga filozófiája című könyvében azt állítja, hogy a himalájai mesterek alkotják a jóga egyetlen élő hagyományát. Arra utal ezzel, hogy a jóga a Himalájából ered?
Igen, pontosan. A meditatív hagyományok a himalájai hagyomány különböző ágai. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy egyedül az hiteles, amit a mesterem tanított, mert minden mester hiteles. Ők tudják, melyik embert milyen ösvényen vezessék. Az összes ösvény összefut a himalájai hagyomány történetében. Erre utalok, amikor azt mondom, hogy nem akarok fundamentalista lenni. (Nevet.)
Az olyan nagy indiai szenteknek, mint Srí Rámakrisna Paramahansza vagy Srí Ramana Maharsi, megvan a helyük a Himalájai Tradícióban?
Úgy tűnhet, hogy fizikailag nincs. De ha megkérdezné őket, ők tiszteletüket fejeznék ki a himalájai jógik előtt, mivel tudják, hogy a tanítás onnan ered.
Ők testben ugyan nem keresték fel a Himaláját, viszont voltak olyan himalájai jógik, akik meglátogatták őket.
Ön rengeteget utazik. Mit gondol arról a jelenségről, hogy a Nyugaton egyre terjedő jóga számos szempontból eléggé felszínessé vált?
Mielőtt megválaszolnám a kérdését, engedje meg, hogy leszögezzem: a különböző civilizációk felkeresése már több ezer éves hagyományra tekint vissza az indiai jógik és tanítók esetében. És bármilyen civilizációt keresnek is fel, a tanítást ahhoz a tradícióhoz igazítják. A jógik elmentek Kínába, és az ottani hagyományt összeolvasztották a sajátjukéval. Ugyanez történt Japánban is, akárcsak az ókori Görögországban, de ez utóbbi nem igazán köztudott, ennek történetét meg nem írták meg.
Tehát nem először fordul ez elő a történelem folyamán; mi csak követjük annak hagyományát, hogy felkeressük a különböző civilizációkat. Minden kultúrkörben vannak felszínes emberek, és vannak mély emberek. A felszínes emberek többen vannak, de talán nem is felszíneseknek kellene neveznem őket, hanem kezdőknek a spiritualitásban vagy a spirituális tapasztalatok terén. De van néhány igen mély ember is, akik nem válnak egykönnyen ismertté, mert olyan kevesen vannak. Amikor a nagyközönséghez szólunk, akkor száz vagy ezer embert tanítunk, de nyitva tartjuk a szemünket az olyanokra, akik komolyabbak, és reménykedünk, hogy felébresztjük bennük a vonzalmat, és átadjuk nekik a tanítások mélységét. Ez az oka annak, hogy olyan sok mély tanító tevékenykedik Nyugaton.
Van egy kis iskolám, ahol tanítom az embereket, kis létszámban, mert nem tartozom azon nagyon híres jógik közé, akik tudják, hogy miképpen váljanak híressé (nevet), de ebben a kis léptékben nagy mélységű tanításokat közvetítek keleti és nyugati emberek felé egyaránt.
Amikor tehát egy nagyobb csoport előtt beszélünk, akkor annak az adott csoportnak a terminológiáját használjuk, mert az az elvünk, hogy nem szabad ellenállást, konfliktust teremtenünk az emberek tudatában, összeütközést a saját hagyományos kultúrájuk és azon kultúra között, amelyhez a jóga kapcsolódott – amely nem más, mint az indiai kultúra. Szóval nem teszünk így.
Amikor az idegrendszert kutató tudósok előtt beszélünk, akkor az ő nyelvezetüket használjuk, de valahol, lábjegyzetben, elrejtjük Patandzsali nevét. Később majd rátalálnak. Ahogy elérik a megfelelő mélységet, rátalálnak.
Találkozott olyan nyugatival, aki nagyon magas szintre, sőt tökéletességre jutott a jógában?
Nagyon-nagyon kevés emberrel találkoztam életem során, mert jóllehet rengeteget utazom, igen visszavonult életet élek. Még az utazásaim során is csak akkor jelenek meg a nyilvánosság előtt, amikor a nyilvánosságot kell szolgálnom, és nem találkozom külön az emberekkel, mert az rengeteg időt elvenne. Amikor valaki utazik, tanít és előadásokat tart, akkor nincs ideje arra, hogy írjon, végezze a meditációját, ellássa az adminisztratív teendőit, tehát mindezek velem együtt utaznak, és én igyekszem takarékoskodni minden pillanatommal. Úgyhogy nem ismerek sok embert, sem a Nyugaton, sem Indiában.
A mesterem azonban mesélt nekem egy-két emberről. Az egyik jógit például úgy hívták, hogy Krisna Prém. Voltak még hozzá hasonlók. A jelentős jógik tanítványai között is vannak olyanok, akik nagy magasságokat értek el. Gondolok is valakire, de nem jut eszembe a neve… Egy belga úriember…
André Van Lysebeth?
Igen, ő az. Vannak hozzá hasonló nagyon tiszta emberek.
Indiában, mint bárhol máshol a világon, az ember érzi a fogyasztói társadalom térnyerésének hatásait. Úgy véli, hogy a hiteles jógahagyomány átvészelheti a televízió és a reklámok korát?
Azok, akiknek az a sorsuk, hogy a spirituális úton járjanak, a spirituális úton fognak járni, még egy örömlány házában is. Hiszen ők a szellemet keresik, nem pedig a testet. Én egy nagyon modern világban élek, és ha van időm, akkor nézem a tévét, mindennap elolvasom az újságot, mert tudni akarom, mi zajlik a világban, de ez nincs rám hatással. Megtartom a belső értékemet, és ebből az értékből kiindulva munkálkodom. Azok tehát, akiknek a kísértések világában kell élniük, a kísértések világában fognak élni. De rengeteg fiatal… Például Indiában – amelyről köztudott, hogy nagyon magas szinten áll az információtechnológiában – megdöbbenve tapasztalhatjuk, hogy milyen sok számítógép-szakember keresi fel az ásramunkat, mondván: „Torkig vagyok ezzel az életformával. Kérem, vezessen a spiritualitás útjára!” És el is indulnak az úton. Mi azt javasoljuk nekik: „Csak folytassa tovább a munkáját, de induljon el az úton! Tegyen eleget a családja iránti kötelezettségeinek, de induljon el az úton!” És ők tovább végzik a munkájukat, de ezeket az értékeket átültetik a mindennapi életükbe és a világukba.
Ön nagy hangsúlyt fektet a hatha-jóga mentális gyakorlására. Azt mondaná, hogy az fontosabb, mint a fizikai része? Szükséges egyáltalán végezni a testi gyakorlatokat?
A jógában nem mondhatjuk meg, hogy mi a fontosabb, és mi kevésbé fontos. Ez az adott ember szintjétől függ. Vannak olyanok, akik rendkívül kötődnek a testhez, és soha nem is gondoltak arra, hogy létezik egyáltalán az elme. (Nevet.) Számukra a testi gyakorlatok jelentik a megfelelő kezdést. De a testi gyakorlatokat nagyon hamar összevonjuk a mentális gyakorlással. A testi tehát a prána, a kundaliní és az elme felé vezető lépcsőfokká válik, attól függően, hogy az ember milyen messzire képes eljutni egyetlen életben, ebben az adott életében. Mi a mentális részt meglehetősen hamar, nagyon gyorsan bevezetjük, mert úgy érezzük, hogy a test ily módon feltöltődik. Valójában igen kevesen vannak azok, akiknek egyáltalán nincs szükségük testi gyakorlatokra. Rendkívül kevesen, hiszen a testet egészségesen kell tartani még ahhoz is, hogy meditációban ülhessünk. Vannak olyanok is – amint A hatha jóga filozófiája című könyvemben említettem –, akiknek a jóga egy belülről kifelé történő mozgás. A legtöbb ember számára azonban a jóga kívülről befelé történő mozgás. Akik egy bizonyos szintet elértek, azoknak az első a tiszta isteni energiára való éber tudatosság, majd az elmére való éber tudatosság, majd ezt beletölteni a pránába, hogy az mozgassa a testet. Ám ez nagyon ritka. Ennek ellenére fel kell ismernünk, hogy ez a cél.
A jóga gyakorolható könyvből, egy mester segítsége nélkül is?
Válhatok atomfizikussá könyvekből? Lehetek orvos vagy sebész könyvek révén? A jóga nagyon gyakorlati tudomány. Ha egy professzor nem mondja el az embernek, hol ronthat el valamit, akkor felrobbanthatja az egész laboratóriumot. A professzor ugyanazt mondja, mint ami a könyvekben van, mégsem fogunk neki a kísérletnek a professzor nélkül.
Vannak olyan dolgok a jógában, amelyek szájhagyomány útján adódnak tovább. Ez egy útmutatás. Másodsorban, noha a jóga nagyon tudományos rendszer, mélységesen függ az intuitív folyamatoktól is. Emellett vannak olyan vezetők, szellemi vezetők, mesterek, akiknek az intuíciója olyan kifinomult, olyan kifejlett, hogy ránéznek egy testre, és tudják, hogy annak a testnek mit kellene tennie. Ha valaki megkéri őket, hogy írják le az egészet egy könyvbe… hát ez nem könnyű. Nagyon finom, igen finom változások zajlanak az emberben, amit ők megfigyelnek.
Egy dolgot szeretnék elmondani a jógáról: az egyik részét, amelyet gyakran figyelmen kívül hagynak, azt úgy nevezhetném, hogy az érzelmek jógája. Rengeteg testi gyakorlatot végzünk, rengeteg légzőgyakorlatot végzünk, meditálunk, szellemi gyakorlatokkal, spirituális filozófiákkal foglaljuk el magunkat, de a híd a legkülső és a legbelső szint között az, amit én számtalanszor neveztem úgy, hogy az érzelmek megtisztítása. Ha itt ülök, és hirtelen rossz kedvem támad, majd pofon vágom a kísérőmet, akkor mi lesz az ő reakciója? A mester tanítás közben ezt a reakciót vizsgálja. Pozitív reakció lesz? Megbocsátó? Amikor valaki dühös rád, hogyan válaszolsz erre? Itt jönnek be a jamák, a nijamák és a számos többi dolog, nagyon fontos tényezők, amelyeket Patandzsali és más jógik tanítottak. Mi gyakran nem dolgozunk az érzelmi válaszainkon, az érzelmi választásainkon, és nem tisztítjuk meg őket.
Milyen eszközökkel tisztíthatjuk meg őket?
A megtisztításuk eszköze az, hogy először is választunk magunknak egy eszményképet. Milyennek kell lennie egy eszményi embernek? Milyen volt Gandhi? Milyen életet élnek az olyan emberek, mint Ramana Maharsi; azon a szinten ők hogyan válaszolnak mások negatív érzelmeire, támadásaira? És a törekvés: „Óh, én is olyan akarok lenni! Olyan akarok lenni, hogy mások a jelenlétemben megerősítést érezzenek. Valaki mérgesen jön hozzám, és mosolyogva távozik – ilyen ember akarok lenni!”
Ha megvan ez az ambíciónk, és elhatároztuk, hogy ez lesz a követendő példa az életünkben, akkor elkezdjük megfigyelni magunkat. És a megfigyeléssel – amikor az ember nem fogadja el a saját kifogásait, mondván, hogy „felbosszantott, mindenki mérges lett volna a helyemben” – nem engedjük meg magunknak ezeket a kifogásokat. „Nem engedem!” Folyamatos önmegfigyelés és önkritikus hozzáállás szükséges – de nem bűntudat, azt nem engedjük felmerülni, mert az szintén egy negatív érzelem.
Képzeljük el, hogy valaki fest. Kicsit hátralép, és megnézi, mit alkotott: „Nem, ez a színárnyalat nem jó.” De nem érez bűntudatot miatta. Nem mondja, hogy: „Ezt nem fejezem be! A szemétbe vele!” Nem, így szól: „Rendben, mit tehetek, milyen színárnyalatot vigyek fel, mit változtassak?” Ha úgy alakítjuk magunkat, mintha egy verset írnánk, mintha egy szobrot faragnánk, mintha egy képet festenénk, és nem vagyunk elégedettek magunkkal mindaddig, amíg el nem érjük a tökéletességet, a letisztultságot – ez a megfelelő hozzáállás. Folyamatosan, szakadatlanul megfigyelhetjük magunkat: „Rendben, igen, valami kellemetlen dolog történik. Nem mutatok dühöt, de kedves elmém, mi zajlott le benned? Elfelejtetted volna közben az eszményeidet?”
Ezek nagyon kifinomult módszerek. Az első az, hogy meglegyen bennünk az akarat, és hogy meglegyen a tudás, a meggyőződés, miszerint az érzelmek az akaratunkból fakadnak. Nem vagyunk tehetetlenek velük szemben.
Egy guru bizonyosan nagy segítség ebben. Tudna mesélni gurujával, Szvámí Rámával történt találkozásáról? Azt megelőzően volt guruja?
Nem, soha. Azok, akik ismerik az életemet, tudják, hogy nagyon különbözött egy átlagos élettől, mindjárt a születésemtől kezdve. Most nem akarok részletekbe bocsátkozni, de mindig is tudatában voltam a mesterekhez fűződő kapcsolatomnak, és már gyermekként rengeteget kaptam a fizikai szinten túlról. Néhány gyakorlatról, amelyet végeztem, nem is tudtam, hogy hívják, mégis hozzám kerültek már gyermekként.
1950-ben a Kumbha Méla alkalmával egy hardwári ásramban tartottam beszédet, és egy szádhaka-eszmecserén vettem részt. Összegyűltünk, hogy beszélgessünk a szádhanáról. Élt bennem egy olyan becsvágy, hogy az én mesterem, az én gurum a legkiválóbb jógi legyen. Érdeklődtem hát, hogy ki a legnagyobb név a himalájai jógik közül, és mindenki, akit megkérdeztem, és tudott is valamit, Szvámí Ráma nevét adta meg. Ez 1950-ben volt, és én 1952 vége felé hagytam el Indiát, hogy a világot járjam, de miután egyszer hallottam a nevét, soha, de soha nem merült fel bennem, hogy felkeressek egy másik szvámít, egy másik gurut, egy másik jógit. Egyszerűen tudtam, hogy oda kell mennem, meg kell találnom őt, és hogy amikor eljön az ideje, ez meg is fog történni. Végül ő látogatott el abba a városba, ahol éltem és tanítottam az Egyesült Államokban, 1969-ben. A többi egy hosszú történet.
A találkozás, a tapasztalás azonnali volt? Vagy fokozatos?
Attól a pillanattól fogva, hogy a mesterek találkoznak az emberrel, játszani kezdenek vele. Nehézségeket támasztanak. Nem mondanak meg semmit egyenesen. Valahogy meg kell értened a nyelvüket, amely egy jelbeszéd. Elmesélem például, hogy mit tett mindjárt az első napon, amikor találkoztunk. Akkoriban házas ember voltam, két gyermekkel. Két-három órát töltöttünk vele a hotelszobájában, és ő kikísért bennünket. A történethez hozzátartozik, hogy egy évvel azt megelőzően, 1968-ban visszatértem Indiába, több okból is, és ezek közül az egyik az volt, hogy tanuljam a Srí Vidját. Nem találtam senkit, akitől tanulhattam volna. Sok tudóssal találkoztam, de az nem a Srí Vidjá volt. Tehát ahogy kikísért bennünket – a családom mögöttem, én pedig egy lépéssel mögötte –, felém fordult, és így szólt: „Én majd tanítalak a Srí Vidjára.” Olyan hangon mondta ezt, mint aki nagyon is jól tudja, hogy ezt keresem. Ez csak egy apró példa.
Indiában van egy olyan hagyományunk, miszerint ha egy szent ember, szent életű szvámí látogat el abba a városba, ahol lakunk, akkor meghívjuk az otthonunkba, hogy áldja meg a jelenlétével. Szeretjük ilyenkor megkínálni őt saját kezűleg készített étellel, és felszolgálni neki mintegy szertartásként. Az étellel való megkínálás, a közös étkezés nem társadalmi esemény Indiában, hanem egyfajta istentisztelet. Én tehát egyre csak kérdezgettem őt:
– Óh, Szvámídzsí, mikor jön el hozzánk?
– Eljövök, persze, majd szólok, mikor.
Néhány nappal később megint:
– Szvámídzsí, mikor jön el hozzánk?
– Majd szólok.
Azt gondoltam magamban: „Miért köntörfalaz? Valakinek el kellene mondani ezeknek az Indiából érkezett szvámíknak, hogy milyen értékes az idő itt, Nyugaton.” Ehhez hasonló gondolataim voltak. Amikor először találkozik az ember a gurujával, akkor kezdetben nagyon kritikus. Nagyon kritikus. Ezekben a kérdésekben kezdetben igen kritikus voltam vele szemben, legalábbis az elmémben. Kételyt azért nem mondanék. (Nevet.) Tehát:
– Szvámídzsí, mikor jön el hozzánk?
– Eljövök egyik csütörtökön.
Nos, a csütörtök igen szent nap Indiában. Az indiai szó rá: guruvára, a guru napja, mert ez a Jupiter, az istenek gurujának a napja. Ő az istenek guruja, nem a királya.
– Eljövök egyik csütörtökön.
– Melyik csütörtökön, Szvámídzsí?
– Majd szólok.
Egy-két csütörtök megint elmúlt, egyik szerdán fogtam hát magam, és felhívtam:
– Szvámídzsí, holnap csütörtök lesz, eljön?
– Igen, eljövök.
– Szvámídzsí, hány órakor?
– Majd szólok.
Erre nagyon kijöttem a sodromból, persze csak magambam: holnap tanszéki értekezlet lesz az egyetemen, óráim lesznek, meg kell terveznem a napomat. Miért nem tudja egyszerűen megmondani?! Miközben az elmém így zakatol, a kezem felveszi a telefonkagylót, felhívja a tanszéki titkárságot, és így szólok a titkárnőhöz: „Kérem, mondja meg a tanszékvezetőnek, hogy holnap nem tudok részt venni az értekezleten. Egy nagyon fontos dolog jött közbe, és kérem, mondja le az óráimat is.” Ezután letettem a kagylót. Alighogy a kagylót letettem – még alig ért a készülékhez –, megcsörrent a telefon: „Rendben, fiam, gyere értem reggel fél kilenckor.”
Hát ilyeneket tesznek, hogy okítsák az embert. Nem mondják meg nyíltan a dolgokat. Először adnak valamit, anélkül hogy kérnél, majd figyelnek, hogy kérsz-e. És ez így megy.
De a legnagyobb ajándék, amit ebben az életemben kaptam, a beavatásom volt. Ennek részleteiről jelenleg nem szabad beszélnem, de annyit mondhatok, hogy három nap és három éjjel alig voltam tudatában annak, hogy test vagyok. Többet nem árulhatok el erről nyilvánosan. Néhány kiválasztottal megoszthatom, de most nem.
Azt olvashatjuk az életrajzában, hogy már kilencéves korában tanulmányozta a Jóga-szútrákat. Hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára? Miként fogadták a szülei a rendkívüli képességeit?
Tudja, ha az ember valamit tett előző életeiben, akkor amit ebben az életében tesz az adott hagyománnyal, beszédekkel, szövegekkel, az csak egy emlékeztető. Nekem történetesen olyan szüleim voltak, akik arra éreztek indíttatást, hogy tanulmányaim első négy évében olyan képzésben részesítsenek – úgy négy és fél éves koromtól hét-nyolc éves koromig, sőt talán kilencig –, amely egyfajta emlékeztetőként szolgált számomra. Az egész gyermekkoromat hatalmas kötetek között töltöttem, öt-hat-hét könyv volt körülöttem egyszerre, amelyeket tanulmányoztam, összehasonlítottam, kutattam. Nem is ismertem másféle életet, és számomra ez teljesen természetes volt. Az emberek általában elcsodálkoznak, amikor hallják az életem történetét, és én is elcsodálkozom, amikor egy átlagos élettörténetet hallok. Mit csinálnak olyan sok évig az iskolában? Nem tudom. Ami természetes az ember számára, az egyszerűen felébred. Mindössze ennyi.
Ön 1992-ben szerzetesi fogadalmat tett. Ez milyen változást idézett elő a családjához fűződő kapcsolatában?
Ehhez szükséges tudni, mit jelent a lemondási fogadalom. A lemondási fogadalmat letéve az embernek nincs többé személyes családja. Családra azoknak van szükségük, akiknek eleget kell tenniük karmikus kötelezettségeiknek. Sokan tesznek lemondási fogadalmat vagy hagyják el a családjukat, hogy spirituális életet éljenek, anélkül hogy teljesítették volna kötelességeiket. Számomra ez egyenlő a meneküléssel, és én ehhez nem is járulok hozzá. A mesterem sem adta hozzá a beleegyezését. Amikor az ember elér egy pontot, a mester így szól: „Lejárt a karmád velük, megtetted, amit tenned kellett, és ha tovább éled a világi életet, abba akár bele is halhatsz. Úgyhogy jobb, ha lemondasz a világról.”
Egy szvámí számára tehát az egész világ egy család, és őszintén és mélyen ugyanazt a kapcsolatot kell éreznie mindenkivel a földön, mint amit a fizikai családjával érzett. Minden lány, akivel találkozik, a lánya. És valóban éreznie is kell az embernek ezt a szeretetet, és annak is éreznie kell, aki kapcsolatba kerül velünk. Éreznie kell a törődést, a tőlünk telhető segítséget. Hogy ilyen életet élek-e, azt a körülöttem élő emberek tudják megmondani.
A fogadalmak letétele után a szvámík általában semmiféle kapcsolatot nem tartanak fenn régi családjukkal. Az én életemet ebben a tekintetben erősen bírálhatják más szvámík, különösen ha olvassák, amit most mondok. Én ugyanis fenntartok egyfajta kapcsolatot a családommal, méghozzá abban az értelemben, hogy ha szükségük van rám, kérdezni szeretnének valamit vagy látni akarnak, én ugyanaz vagyok, mint régen. De nem korlátozódom csupán erre.
Amikor Rabindranáth Tagore Magyarországra látogatott, mély kapcsolatot érzett a magyar és az indiai nép között, és kijelentette, hogy nálunk sokkal inkább otthon érzi magát, mint bárhol máshol Európában. Önnek volt valamilyen hasonló élménye?
Két európai országról mondhatom el (bár két hét múlva látogatok először Görögországba, és nem tudom, mit fogok ott érezni), hogy különleges kapcsolatot vélek felfedezni velük: az egyik Olaszország, a másik pedig Magyarország. Olaszországgal az Assisi Szent Ferenchez hasonló nagy nevek miatt érzek így. Nem maga az ország, hanem azon helyek miatt, ahol e csodálatos szentek és mesterek éltek, és amelyeket igen-igen szentté tettek.
Tavaly Magyarországon azonnal megéreztem azt a miszticizmust, amely Indiában, nálunk is megtalálható.
Ezt örömmel halljuk.
Igen, így van. Az ősökkel való kapcsolat érzése, az ősi történetekkel való kapcsolat érzése, valamint a föld, a hegyek szentségének érzése – úgy tűnik számomra, hogy ez része a magyar emberek belső érzéseinek, és ez igencsak indiai gondolkodásmód. Egy folyó nem csupán folyó, nem pusztán víz: szent, és elmossa a bűneinket. Úgy találom, ez megvan a magyarokban is. Talán azért, mert igen ősi történelmük is más, de hogy pontosan mi az oka, azt pillanatnyilag nem tudom megmondani. Mindenesetre nagyon-nagyon mély elégedettséggel tölt el.
Zárszóként hadd kérdezzem meg, milyen tanácsot adna a magyar olvasóknak?
Magyarországnak ugyanazt a tanácsot adnám, amit mindenhol máshol is adok.
Először is, ne szakítsák meg a kapcsolatot az ősökkel, tartsák meg azt, ahogy éreznek! Nincs semmilyen ellentmondás ezen érzés és a tudományosság között. Nincs semmiféle ellentmondás a szentség ezen érzése és a modern tudomány között. Nincs semmilyen ellentmondás a spirituális siker és a modern világban elért siker között. Valójában az ember a benne lévő spirituális erővel sikeresebb lehet a modern világban – talán egy kicsit lassabban, de stabilabban és mélyebben.
Másodsorban, amikor a jógához hasonló hagyományokat tanulmányozzák, ne legyenek olyanok, mint igen sokan azokban az országokban, ahol elmennek egy kéthetes tanfolyamra, és úgy gondolják, hogy elsajátították, mi a jóga. Az ember próbáljon meg a tradíciók mélyére hatolni, s akkor az életének, sőt magának az életnek meglesz az a szentsége, amelyről a hagyományokban olvashat, hallhat. Ennyit mondhatok.
Nagyon köszönjük, hogy megosztotta velünk a drága idejét.
Én is köszönöm a beszélgetést.
2006. május