Malik Tóth István interjúja Srí Manju Joisszal
Rengeteget utazol. Látsz-e bármilyen különbséget a nyugati országok és a kelet-európai országok (például Magyarország, Csehország, Lengyelország) között, ahol a jóga spirituális oldala (sőt olykor maga a jóga) évtizedekig be volt tiltva?
Igen, látok különbséget. Kelet-Európában – mint például Magyarországon és itt Budapesten – az emberek sok évig a fal mögött éltek, és nagyon vágytak rá, hogy tanuljanak. Most van erre lehetőségük, és igen nyitottá váltak ezekre a dolgokra, ugyanakkor túl gyorsan haladnak a tanulásban. Nagyon élvezem ezt a tanulás iránti lelkesedést, és sokkal élvezetesebb is tanítanom ilyen embereknek a jógát, a pránájámát és a mantrákat. Ez a hatalmas érdeklődés boldoggá tesz, de látom azt is, hogy ha túl gyorsan haladnak, akkor az összezavarhatja őket. Lassan kell mennetek, mert éppen hogy csak megláttátok a fényt. Mindenesetre öröm tapasztalni ezt a lelkesedést.
Számos indiai, aki felkereste Magyarországot (például Rabindranáth Tagore vagy Szvámí Véda Bháratí), mély rokonságot érzett az indiai és a magyar nép között. Te is tapasztalsz hasonlót?
Igen, sok olyan hagyományt láthatsz itt, ami nálunk is ismert, Indiában. Otthon ezek a hagyományok a szanszkrit gyökérből sarjadnak. De honnan ered a szanszkrit gyökér? Érzem, hogy erős a kapcsolat, ezért érzem olyan jól magam itt. Az emberek például nagyon vendégszeretők, hasonlóan az indiaiakhoz. Mi nem ítélkezünk. Rengeteg tulajdonságot, ami bennünk van, felfedezek itt is, ettől olyan szerethető nekem Magyarország.
Mi a véleményed arról a jelenségről, hogy az astánga-jóga egyre népszerűbb? Jó ez, vagy rossz, vagy mindkettő?
Tulajdonképpen ijesztő. Sokszor kerül mostanság rossz kezekbe. Olyanokhoz, akik szabályokat vezetnek be, előírásokat hoznak, visszaélve apám nevével. Pedig apám roppant nagylelkű ember volt. Sohasem mondta, hogy ezt be kell fejezned, mielőtt azt megtanulhatnád. Úgy adta a jógapózokat és a többit, mint a gyerekeknek a játékokat, játszani. Ő így tanított mindannyiunkat. Most azt látom, hogy egyre több a szigorú szabály, irányítás, ami egyfajta agymosás… Ha ez így folytatódik, az astánga-jóga el fogja veszíteni az értékét. Én mindössze próbálok úgy tanítani, ahogy régen volt, mert az sokkal szerethetőbb és élvezetesebb. Ez tehát az ijesztő része. Ha mindenki kialakítja a saját szabályait és előírásait, az nemigen lesz az emberek segítségére, mert azt hiszik majd, hogy az astánga valami merev dolog. Téves információkat kapnak. Én szeretném megőrizni… Nagyon szeretnék leülni, és beszélni a dolgokról. Nem félek kimondani semmit, mert tudom, honnan jön, tudom, honnan tanultam, és tudom azt is, hogyan volt, amikor tanultam. Azt szeretném, hogy az emberek élvezzék, ahelyett hogy belebonyolódnának mindenféle jógával kapcsolatos „politikába”.
Bár az astánga-jóga Indiából ered, napjainkban a legtöbb tanító nyugati. Mit gondolsz erről?
Nyugaton minden az üzletről szól, nem úgy, mint Keleten, mert ott a jógából nem csinálnak üzletet, mivel az szent dolog. Ezért van, hogy Nyugaton az emberek jógáznak ugyan, de még mindig össze vannak zavarodva, mert nem hatolnak a mélyére. Mindenki pénzt akar csinálni, híres akar lenni. Ezért harcolnak. Ha érdekelnek a mélységek is, ki kell verned a fejedből az olyan elképzeléseket, hogy „Ó, híres jógatanító vagyok.” Ha ezt nem teszed meg, sohasem fog működni. Minden marad ugyanúgy.
Igaz, hogy az astángát a királyi család, vagyis a harcosok számára alakították ki?
Ó, nem, nem, nem. Mindenki számára. Néhányan tényleg azt mondják, amit kérdeztél, de fogalmam sincs, honnan veszik. Az astánga voltaképpen fegyelem. Ászana, pránájáma, pratjáhára, dháraná, dhjána, szamádhi, ezek a lépések. Mindenki előtt nyitva áll. Tudod, Indiában mindenki jógázik. Az emberek gyakorolják a jógát, és az otthonukban van egy oltáruk. Jógáznak, szertartást végeznek az oltáruk előtt, és élik az életüket. Nem beszélnek erről, hiszen az életük része.
Az astánga-guru, Pattabhi Jois legidősebb fia vagy, és a legfontosabb alakja az úgynevezett „régi iskolának” (old school), amely más megközelítést követ és más stílusban oktat, mint a maiszúri intézmény (Mysore Institute, KPJAYI). Mit tartasz a legfőbb különbségnek a régi iskola és a maiszúri intézmény között?
A régi iskola nagyon élvezetes volt. Nem volt bonyolítás, nem volt irányítás, nem rejtettek el semmit, és olyan sem volt, hogy csak néhányaknak adták át volna a tudást. Nagyon kellemes volt. Ezt szerettük benne, ezért tudtunk ott tanulni. Apám elmesélt egy-egy történetet, ami nekünk felkeltette az érdeklődésünket, figyelmesen hallgattuk, majd azt mondtuk: „Ó, ez gyönyörű!” A történetek a Rámájanából, a Mahábháratából voltak, például hogy milyen erős volt Bhíma, hasonlók. Amikor ilyen történeteket hallasz, az nagyon inspiráló; ösztönöznek, nem pedig erővel kényszerítenek. Ha inspirációt érzel, akkor felébred az érdeklődésed is: „Ó, igen, ezt én is meg tudom csinálni.” Akkoriban mindannyian élveztük, hogy gyakoroljuk a jógát. Nem volt nagy felhajtás, nem volt félelem. Nem féltünk a tanítónktól, mert nagyon kedves, alázatos és boldog volt, és mosolygott. Nem volt szenzációhajhászás. De most, az új iskolában nagyon nagy a szenzációhajhászás. Az emberek odamennek, fizetnek egy csomó pénzt, és nem tanulnak semmit. Dogmává akarják tenni a jógát. Ez a veszélyes az egészben. Mindig hangsúlyozom, hogy a jóga önmaga tárgya, és nagyon mély. De ők nem értik, miről szól a jóga, hogy egyre mélyebbre kell hatolnunk. Amikor képzést tartok, és megkérdezem az emberektől, hogy van-e kérdésük, akkor kiderül, hogy a gondolataik az ászanák körül forognak: „Mikor fogom csinálni a második sorozatot; mikor kezdem el a harmadik sorozatot?” Az elméjük leginkább az ászanákra összpontosít. Én azt akarom, hogy változtassanak ezen, hogy próbáljanak többet tanulni a jóga filozófiájáról. Az sokkal jótékonyabb hatású. Ekkor megértik: „Igen, így kell ezt megtanulni.”
Úgy tanítod a lányod, ahogy édesapád tanított téged?
Nem erőltetem a jógát a lányomra, de szereti csinálni. Indiában nem gyakorolunk nyomást a gyerekekre, hogy azt csinálják, amit mi. Azt akarjuk, hogy ők találják ki, mit szeretnének. Sohasem erőltettem a jógát a lányomnak. Ő elkezdett jógázni, később pedig táncolni. Amikor elkezdett gyakorolni, felismerte, hogy heti egyszer-kétszer jógáznia kell, így hát csinálja. Én pedig örülök neki.
Nagyon fiatalon kezdted a jógát. Volt később olyan időszak az életedben, amikor egy időre abbahagytad?
Csak akkor hagyom abba, amikor utazom.
Sohasem voltál torkig a jógával?
Ó, nem, nem, nem. Hiszen megemeli az energiaszintem. Kell ahhoz, hogy tartsam a lépést. Időnként kihagyom a gyakorlást, mert rengeteget utazom; és amikor az ember sokat utazik, olykor elfárad, és nem akar csinálni semmit. De nincs ettől bűntudatom. A következő nap majd folytatom, semmi gond.
Mintegy hatvan év gyakorlás után mit ad még neked a jóga? Képes adni bármi újat?
Igen, rengeteg önbizalmat és erőt ad, és nincs bennem félelem. Tehát megvan mindenem.
Milyen egy átlagos napod, amikor utazol? Mit gyakorolsz?
Reggel felkelek, lezuhanyozom, elvégezek két-három ászanát, relaxálok. Szeretek utána pihenni egy kicsit, meginni egy csésze kávét, majd pedig elmenni dolgozni.
A hetvenes években mentél először az Egyesült Államokba, majd ott is maradtál. Elsősorban mi motivált arra, hogy Amerikában maradj?
Voltaképpen nem akartam Amerikában maradni. Azok az emberek kértek meg, akik gyakorolni kezdtek, mert senki sem tudta, mi fán terem az astánga-jóga. Jöttek Kalifornia különböző részeiről, például Los Angelesből, elkezdtek gyakorolni, és sokat beszélgettünk arról, milyen hatásai vannak a jógának. Nagyon élvezték. Amikor pedig haza kellett volna utaznom, a barátom, David Williams megkérdezte tőlem, nem veszem-e át a csoportját, mert Hawaiira akar költözni. Azt feleltem, nem igazán tudom, de többen mondták: „Ó, Manju, ez csodálatos! Éppen csak elültetted a magot, és mi szeretnénk látni, ahogy növekszik. Azt szeretnénk, ha itt maradnál. Ha bármilyen segítségre van szükséged, ránk számíthatsz.” Ezután apámnak kellett elmondanom, ő pedig nem volt túl boldog az ötlettől, de végül azt mondta, rendben. Megígértem neki: „Apa, amíg én itt maradok, te mindig visszajössz.” Erre azt felelte: „Rendben van.” Ezután ő elment, én pedig maradtam.
Mint olyasvalakinek, aki Indiában született, mit volt a legnehezebb megszoknod az Egyesült Államokban?
Tulajdonképpen semmi nem volt nehéz Amerikában, amikor idejöttem, mert mi már modern módon éltünk. Az indiaiak igazából nagyon gyakorlatias emberek. Általában gond nélkül alkalmazkodnak ahhoz az országhoz, ahhoz a kultúrához, ahol vannak. Én Maiszúrban nőttem fel, ami egy gyönyörű hely volt, melyről a maiszúri mahárádzsa gondoskodott. Jó volt ott felnőni, mi nem is akartunk elmenni sehová, Maiszúrban akartunk maradni, mert minden olyan szép volt. Ráadásul rengeteg rokonom él ott, mindenki, és el kellett hagynom őket, hogy Amerikában éljek. Ezért két-három évre szükségem volt, hogy megszokjam az amerikai életformát, de aztán megszerettem.
Melyik volt a legnehezebb pillanatod Amerikában?
Igazából nem volt. Találkoztam egy csodálatos nővel, és elvettem feleségül. A tanítványom volt. Ikrei voltak egy korábbi házasságából, és el szokta hozni őket az órákra. Nagyon aranyos fiúk voltak, és én játszani szoktam velük óra közben. Egyszer így szólt: „Ha szeretnél átjönni hozzánk, szívesen látunk.” Meghívott tehát, én pedig elmentem hozzájuk, és egymásba szerettünk, majd összeházasodtunk. Azóta nem kell aggódnom India vagy bármi más miatt. Letelepedtem.
Bár Indiában nőttél fel, életed nagyobb részét az Egyesült Államokban töltötted. Hogy állsz ehhez, indiainak vagy amerikainak érzed magad?
Most ha elmegyek Indiába, amerikai módon élvezem. Megszállhatunk egy jó hotelben, és minden fényűzésben részünk lehet, amit csak akarunk. Nem nehéz nekem India, mert tudom, hogy nem maradok ott. Csak élvezem minden pillanatát.
A meditáció a jóga szerves része. Az astánga-jógában nincs formális meditáció. Hogyan épül bele a meditáció a gyakorlásba?
Valójában az astánga-jógában minden ászanát, amit gyakorlunk, meditációnak neveznek. Namaszkárának. Amikor azt hallod, hogy namaszkára, akkor az igazából meditáció. Tehát tulajdonképpen meditálsz, de nem tudod. A meditáció már benne van a gyakorlásban.
Javasolsz bármilyen más formális meditációs gyakorlatot?
Nem igazán. Mert mi az ászanában, a pránájámában hiszünk, abban, hogy meditációvá válnak, mert rengeteg összpontosítás kell hozzájuk. A meditáció pedig mindenekelőtt a fókuszról szól. Ezért van fókuszpontja a figyelmünknek. Amikor összpontosítani kezdünk, az meditációvá válik. Bármilyen testhelyzetben kényelmesen érzed magad, maradj benne, és meditációvá válik.
Azért hangsúlyozod a pránájámát és a mantrákat, hogy segítsék az összpontosításnak ezt a folyamatát?
Igen, pontosan ezért.
Változtattál bármit édesapád rendszerén?
Egyetlen dolgot sem, nem.
Édesapád a gurud is volt egyben. Előfordult, hogy ez a két szerep összeütközött? Úgy értem, hogy a fiú időnként fellázad az apja ellen.
Ez minden fiúval megesik.
De a gurunak az ember egyszerűen engedelmeskedik.
Nem, mert nekünk ő apa volt, és persze mindig volt valamilyen nézeteltérés. De nem mondtuk, hogy ő a gurunk, vagy hasonlót. Ő az apám. Indiában minden apa guru a gyerekeinek. Ez így van. „Mátru dévó bhava, pitru dévó bhava, ácsárja dévó bhava, atithi dévó bhava.” Először jön az anya, ő a tanítód, másodszor jön az apa, ő a tanítód, azután jön az ácsárja, a tanító, a guru, ő a gurud, a negyedik pedig az atithi, vagyis a vendég. Ez a négy ember. Mi mindannyian hiszünk abban, hogy az apánk és az anyánk a tanítóink. A felelősségük, hogy tanítsanak. Időnként nincs így, de nem Indiában… Mivel hatalmas tiszteletet érzünk az apa és az anya iránt, ezért aztán nem vitatkozunk túl sokat. De elmondjuk, ha úgy gondoljuk, hogy valami nincs rendjén.
Nem a lázadás egy fajtája volt, hogy az Egyesült Államokban maradtál?
Nem, nem volt lázadás. Sohasem voltam lázadó. Mindenféle ilyen történeteket találnak ki rólam. „Manju ezt tette, azt tette…” Mindenféle pletykákat terjesztenek rólam. Csak én és az apám tudja, mi történt, senki más.
Ha abbahagyod a tanítást – remélhetőleg valamikor a távoli jövőben –, ki lesz az utódod (már ha lesz egyáltalán)?
A tanítványaim fognak dolgozni helyettem.
Nem fogsz kijelölni senkit?
Nem, mert nem ítélkezem arról, hogy ki jó és ki rossz. Az egész a tanulásról szól, csak hagyja az ember, hogy terjesszék.
Nem akarsz könyvet írni ezekről a dolgokról?
Ó, nem.
Gurunak vagy jóginak tekinted magad?
Nem, a jóga hírvivőjének tekintem magam. Ez minden.
Hogyan foglalnád össze az astánga-jóga fő tanítását?
Csak gyakorolj, gyakorolj elvárások nélkül! Ezt mondanám.
Nagyon köszönöm!
Köszönöm.
2015. október 8., Budapest