Malik Tóth István interjúja Ganga Mirával
Majdnem húsz éve már, hogy először jöttél Magyarországra. Természetesen azóta sok minden változott. Még a neved is.
Ó, igen, akkor még Miraként jöttem.
Mit gondolsz, mi a legnagyobb különbség az akkori dolgokhoz képest? Magyarországon és általánosságban.
Magyarországon majdnem húsz év után nagy változást látok. Korábban is boldog voltam itt, mert úgy éreztem, az emberek kezdik meghallani a szatszangot. De az úgyszólván még ugyanabban a „világban” volt. Most más a helyzet. Ezért örülök annyira annak, hogy eljöttem erre a két napra. Végre ráébredtek, mennyire fontos felismerni, hogy mi az elme. És mivel valószínűleg meglátták, hogy nem az elme révén fogják felismerni önmagukat, nagyon jó kérdéseket tesznek fel a forrásról, az énről, vagy egyszerűen csendben maradnak, mert tudják, hogy ami megjelenik, az az elme. Tehát nagy változás zajlik, olyan érettséggel találkozom, amilyet korábban nem láttam. Ez pedig nagyon inspiráló számomra. Tehát nem annyira arról van szó most, hogy bárki – a kereső – azzal kezdi és azzal foglalkozik, amit tud, hanem sokkal inkább a gyökerénél ragadja meg a dolgot. És ez nagyon boldoggá tesz.
Más helyeken talán ugyanez a helyzet, ki tudja. Éppen Franciaországból jövök. Korábban nem tartottam ott szatszangot. De valamiért úgy tűnik, ott is ez a helyzet: az emberek annyira tájékozottak most, hogy nem tudják nem meghallani, hogy az én a gyökér, az ok.
A második kérdésem ezzel kapcsolatos. A szatszangokon arról beszélsz, ami változatlan. Úgy gondolod, több ember áll készen arra, hogy felismerje valódi természetét?
Nem tudom, hogy több ember kész-e rá, de legalább az információ jobban elérhető mostanában. Tudod, egészen rendkívüli annak szentelni az életünket, hogy felismerjük, mi van valójában, hiszen ez a személyes életünk feláldozása valamiképpen – persze ez csak egy képzet, de akkor is. És ha a felismerés előtt csak az elme segítségével értjük meg, akkor hatalmas áldozatnak tűnik. Ki fogja vállalni ezt a kockázatot? Azt hiszem, mindig csak kevesen. De ki tudja? Most azonban még úgy gondolom, hogy mindig kevesen lesznek, akik vállalják. De talán megváltozik majd erről a véleményem. Bizonyos módon remélem, de azért nemigen hiszem.
A következő kérdés szintén ehhez kapcsolódik. Azt láthatjuk, hogy egyre nagyobb az érdeklődés az advaita iránt. Egyre több tanítóval találkozni, és egyre több könyv jelenik meg. Mit gondolsz erről? Az advaita terjed vagy éppenséggel felhígul?
Ó, ez két kérdés. De nem baj. A terjedés hígulást jelent, mert, tudod, én úgy látom, hogy az advaita nem egy tanítás, hanem annak szól, akiben ég a tűz: „most azonnal fel akarom ismerni”. A bölcsek e válasza az ilyen embereknek szól. Most viszont valamiféle filozófiává válik. Persze igaz, hogy megpróbálhatod elmagyarázni azoknak, akik még tévelyegnek, és úgy érzik, eltévedtek: „Kedves gyermekem, azért tévedtél el, mert nem a lényegre törekszel. Eltévedsz, amikor megpróbálod helyrehozni a dolgokat.” Van tehát egy tanítás, amely azt mutatja meg: sohasem az elmében találja meg az ember a tartós választ a tartós boldogság vagy béke kérdéséhez. Ez a tanítás tehát terjed, többé-kevésbé kielégítő módon. Vagy tisztán. Nem tudom pontosan, más tanítóknál mi zajlik. Tényleg nem tudom. De ismétlem, a valódi dolog nem egy tanítás birtoklása. Hanem az, amikor átadod magad a tűznek.
Úgy gondolod, hogy ehhez szükségünk van egy Mesterre?
Számomra igen a válasz. Valóban így gondolom. Mivel én keresztülmentem ezen, el sem tudom képzelni, hogy ne tévedtem volna el egy élő Mester nélkül. Ramana jó példa arra, hogy van, akinek nincs szüksége élő, emberi testben lévő Mesterre, de ő is választott Mestert: az Arunácsala hegyet. Ez azt jelenti, hogy az embernek szüksége van segítségre. Aki vagy ami mindig visszadob oda, ahol csak te vagy, ahol csak a valóság van. Általánosságban elmondhatjuk, hogy szükséged van élő vezetőre. Emellett hogyan tudhatnád, mi a helyzet, amikor szubtilis tapasztalatokban van részed, például akár abban, hogy: „Ó, látom, hogy senki sem vagyok.” Hogyan láthatnád meg egyedül, hogy ez egy tapasztalat-e, vagy az utolsó szavaidról van szó, amelyek után egészen csendben maradsz? Csak egy Mester fogja megtiltani a valódi keresőnek, hogy bárhol megállapodjon.
Mit gondolsz, mi az oka annak, hogy számos nagy Mester vagy tanító sohasem írt könyvet. Például Szókratésztól vagy Jézustól kezdve Niszargadatta Mahárádzsig vagy Pápádzsíig.
Sziddharamésvar Mahárádzsot is ide vehetjük. Az ok pedig: mert egy könyvet meg lehet tanulni, félre lehet érteni. Ha nincs Mestered, amikor olvasol, majd elmész egy Mesterhez, akkor ő mond valamit, talán arra a megértésre reagálva, amire a könyvből szert tettél. Ha nincs Mestered, akkor jobb, ha a könyv meg sem születik. Most mindenféle könyvet írnak, még a szatszangokat is lejegyzik, amelyek eredetileg nem könyvek voltak, hanem maga az élet, és így terjed az információ. Ha egy Mesteren keresztül történik ez, akkor olyan lesz, mint a Védák. A mi korunk Védái a leírt szatszangok. Ezt tehát meg lehet tanulni, még a trükköket is, azokat a módszereket, ahogy valakit el lehet hozni oda, ahol különben is mindig van. Bizonyos fokig meg lehet tanulni ezt. De csak bizonyos fokig, mert ha valakinél ez tanult tudás, akkor bizonyos ponton gyenge lesz a valódi dologhoz képest. Mert nincs benne az Önvalóban. Ez a rész tehát gyenge lesz, ami elkerülhetetlen.
Majdnem húsz éve tartasz már szatszangokat. Leginkább mi ösztönöz erre?
Igen, magam is csodálkozom. Először is, egy dolgot biztosan tudok. Szenvedély fűz ehhez a témához, és ez a szenvedély lángra kap, amikor valaki elég komoly, és valóban szeretne megszabadulni. És szeretem ezt kifejezni, elhozni azt az embert arra a helyre, amit soha nem is hagyott el. Ennyit tudok róla.
Pápádzsí gyakran mondta élete utolsó éveiben, hogy nem adta át senkinek a végső tanítást. Mit gondolsz erről a kijelentéséről?
Valószínűleg igaza van, máskülönben nem mondta volna, és mégis, nagyon büszke vagyok a Mesteremre (ezt könnyektől elfojtott hangon mondja), hogy végül meghallottam, megmutatta nekem azt, ami van. Tehát senki sem állíthatja, hogy „én vagyok a tanítvány”, de az biztos, hogy nem tagadhatom: elvégezte a munkáját, és én egyike vagyok azoknak, akik annyira akartak tanulni tőle, s ő elcsendesített legalább. Elcsendesített. Tehát ha kérdezel, ez maradt belőlem.
A jóga klasszikus meghatározása az elme teljes felszámolása, lecsillapítása. Srí Ramana Maharsi szintén beszélt az elme elcsendesítése és elpusztítása közötti különbségről. Azt mondta, hogy az elme elcsendesítése nem elég, mert újra fel fog bukkanni, ezért az embernek el kell pusztítania. Te hogy látod ezt?
Igen, értem. Azt hiszem, talán nem egészen úgy kell érteni, ahogy mondta, és nézzük meg, hogy amit én látok, az nem az-e, amit ő mondott. Amikor valaki az elme elpusztításáról beszél, akkor az azt jelenti – legalábbis én így értelmezem –, hogy elpusztítja annak hiedelmét, hogy az elme valós. Természetesen van különbség az elpusztított és az elcsendesített elme között, mert utóbbi esetben még mindig jelen van az elme. És az elcsendesített elme egy ponton nem lesz csendes, ebben biztos lehetsz. Visszatérhet a csendességhez, a hosszan fennálló hiedelme vagy a régóta tartó gyakorlás miatt. Az elme elpusztítása számomra tehát nem jelenti azt, hogy nem fog újra felbukkanni. Sokan mondták ezt másként, de én a saját tapasztalatomról beszélek: újra felmerül, látom a világot. De ettől még nem lesz bennem az a zavar, hogy valós lenne, mert visszatérve az elme forrásához – ami az én –az elme úgynevezett valósága elpusztult, elpusztul. „Nem érdekel.” Valahogy ez van bennem, nem gond, hogy az elme újra megjelenik-e, vagy sem. De az ember nem úgy veszi, mint korábban, hogy az elme valós. Én így látom.
Illúziónak látod ezt az anyagi világot? Például ezt az asztalt?
Megláttam, hogy illúzió. Amikor valóságként semmivé lett, természetesen ez volt a tapasztalatom. De manapság ezeknek a kérdéseknek nincs jelentőségük. Mivel nem akarok visszamenni oda, ahonnan jöttem, vagyis oda, hogy „ez valós, és most látom, hogy nem volt valós”. Ez eltűnt. Annak a hiedelemnek az eltűnése idején, hogy „ez valós”, volt ilyen tapasztalatom. Most ezek a kérdések nem merülnek fel bennem, nincs többé értékük számomra. Nem tudom, valós-e, vagy sem, valójában ilyen módon a testhez és az elméhez tartozik, de semmi sincs ott.
Az utolsó kérdés: hogyan foglalnád össze a tanításodat?
Hm. Jobb, ha nincs tanítása az embernek. És mégis, ha valaki eljön hozzám a kereséssel, szeretem megmutatni neki, hogy meg kell kérdőjeleznie az ént. Menjen oda, ahol a „Ki vagyok én?” kérdés felmerült, vagy egyszerűen merüljön magának a kérdésnek az eltűnésébe, mert az csak onnan eredhet, ami valóban létezik, és maradjon csendben. Csendben maradni nagyon fontos, mert lehetővé teszi, hogy az Önvaló, ami valós, felfedje Önmagát. Mert azt a csendesség állapotaként sem írhatjuk le. Ennyi.
2016. május